Zörrent az ág, mégis susogó, lágy léptekkel ment tovább a férfi. Távolból egy bagoly huhogását hozta az enyhe szél.
– Mily érdekes, érzem a bagoly halálszagát. – gondolta.
Nem tudta miért, de valahogy vonzotta az erdő mélye. Azt sem tudta, hogy került ide. Egyszer csak itt találta magát, ahogy az út nélküli úton haladt. Körülötte fák, fénytelen törzsek, apró neszek. Agyában lerajzolt térképként látta maga előtt a tájat. Tudta, valahova mennie kell, mégsem tudta, mit keres itt. Lábai tovább vitték sajgó testét. Fájt, égett, lángolt teste. Láthatatlan kéz húzta tovább. A csend hangjai zakatoltak fülében.
– Miért hallom a csendet? – kérdezte önmagától halkan.
Választ nem kapott. Görcsbe rándult teste zsákként hullott az őszi avarra. Fogai hangos csikorgással adták tudtára az éjnek a fájdalmát.
Hirtelen minden megszűnt, csak a sötétség és a neszek maradtak.
Nem messze egy ösvény szelte át az erdőt. A nő hazafelé sietett. Minden nap erre vitt az útja. Felnézett az égre, ahol a felhők mögül előbukkant a Hold.
– Hmm, milyen szép a Hold ma. –gondolta.
Nem hallotta a neszt, nem látta a mögé vetülő árnyékot. Nem érzett fájdalmat. Kihunyó szemébe két vöröslő szempár vésett örök képet.
A Hold ma kerek volt, nagyon kerek…
…és a vérfarkas véres szájjal vonyított a telihold felé…